Régi kosztümös filmek

Ha tetszenek a Régi kosztümös filmek oldalon található bejegyzések, nézz át az Egy olvasó naplója -egy hagyományos irodalmár a digitalis korban blogra is. Az Egy olvasó naplója jelenleg a Pethő Anita szöveguniverzum (legalább is annak magyar nyelvű részének) központi eleme, afféle főhadiszállás, vagy hub. (Az angol nyelvű hivatalos oldalért kattints az Anita Pethő official site- ra.)  Egy olvasó naplója  Az eredetileg 2014-ben útjára indított blog 2018 decembere óta található a mostani címe alatt. A költözése egybeesett egy a valós életbeli költözéssel is. 2018 nyarán hoztam egy fontos döntést arról, hogy elhagyom Budapestet, s ezzel együtt tudatosan megszakítom minden személyes kapcsolatomat a kortárs irodalmi élet szereplőivel. Az előbbi mondatban, mint érzékeltetni is kívántam, a tudatosságon van a hangsúly, hiszem akkorra végképp megundorodtam attól az attitűdtől, hogy a szépirodalmi témákra irányuló tevékenységemet ez a közeg a vélt vagy valós (többségében inkább vélt, sőt időn

Ahogyan a Benedict Arnold: A Question of Honor című film magyar címadása, Egy igazi hazafi is akarva-akaratlanul utal rá, ennek a 2003-as tévéfilmnek egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy Aidan Quinn alakítása láttán nehéz elvonatkoztatni Mel Gibsontól és az általa az 1990-es években megformált történelmi karakterektől. A hanghordozás, a gesztusok, az ausztrál színész jellegzetes pimasz fickós attitűdje egy hagyományos kis költségvetésű (2003-ban járunk!) televíziós programban rögtön az ezen írás címében is olvasható ironikus szófordulatot, „szegény ember valakije” juttatja eszünkbe.   A film másik fontos jellemzője, hogy kezdetektől fogva pozitív karakterként, tragikus hősként kívánja Benedict Arnoldot ábrázolni, méghozzá majdhogynem a már említett A hazafih oz képest is sablonosabb Jó és Rossz klasszikus szembeállításán alapuló történetszövéssel, amely rögtön komoly kihívás elé állítja a forgatókönyvírót, tekintve, hogy az általa megalkotandó főhős való életbeli megfelelője mégi

Állítólag francia politikai vezetők, akik premier előtt látták Andrzej Wajda Danton című filmjét, megdöbbentek annak cinizmusától. A kellemetlen érzést részint a Ká-Európában¹ jól ismert koncepciós kirakatperek motívumának a történetbe emelése okozta, amely egyben aztán annak a közismert értelmezési megközelítésnek is megágyazott, hogy a film tulajdonképpen a lengyel Szolidaritás mozgalomról szól, jellegzetesen egy másik történelmi korszakról szóló elbeszélésbe oltva.  Maximilien Robespierre (Wojciech Pszoniak) és Camille Desmoulin (Patrice Chéreau)  Rögtön e bejegyzés elején menjünk is végig ezen a kérdéskörön: közép-európai szemmel, negyven feletti filmnézőként természetesen nem lehet nem észrevenni néhány apró, vagy nem is annyira apró mozzanatot, amely elősegíti e fentebb említett értelmezés lehetőségét. Ahogyan a kenyérért sorban álló egyik-másik hangoskodó embernek később ellenőrzik a papírjait, ahogyan a sajtószabadság mellett érvelő pamfletben Moszkvát említik, ahogyan az old

Működőképes-e még egy alkotás 2020-as években, amely nem szól másról, minthogy privilegizált helyzetben lévő emberek  jó dolgukban érzelmileg tönkreteszik egymást? Kínál-e mást is azon túl, hogy mai néha túlságosan is praktikus világunktól eltérő tárgyi környezetben, eltérő ruhákat viselve, emelkedett hangnemben beszélnek egymáshoz a karakterek egy melodramatikus végkimenetű történetben?  Madame de Tourvel (Michelle Pfeiffer) és Vicomte de Valmont (John Malkovich) kettőse E tekintetben természetesen a Christopher Hampton által (saját színpadi változatából) adaptált és Stephen Frears által rendezett Veszedelmes viszonyok nak (1988) a maga teljesen fiktív karaktereivel sokkal nehezebb dolga van, mint bármely olyan múltat ábrázoló történetnek, melyben valós történelmi figurák szerepelnek, amely tényt végső érvként, esetleg mentségként még mindig be lehet vetni az adott alkotás védelmében.  Szerencsére azonban a Veszedelmes viszonyok nak nem kell mentséget keresnie, örökérvényűségét parado