Működőképes-e még egy alkotás 2020-as években, amely nem szól másról, minthogy privilegizált helyzetben lévő emberek jó dolgukban érzelmileg tönkreteszik egymást? Kínál-e mást is azon túl, hogy mai néha túlságosan is praktikus világunktól eltérő tárgyi környezetben, eltérő ruhákat viselve, emelkedett hangnemben beszélnek egymáshoz a karakterek egy melodramatikus végkimenetű történetben?
 |
| Madame de Tourvel (Michelle Pfeiffer) és Vicomte de Valmont (John Malkovich) kettőse |
E tekintetben természetesen a Christopher Hampton által (saját színpadi változatából) adaptált és Stephen Frears által rendezett Veszedelmes viszonyoknak (1988) a maga teljesen fiktív karaktereivel sokkal nehezebb dolga van, mint bármely olyan múltat ábrázoló történetnek, melyben valós történelmi figurák szerepelnek, amely tényt végső érvként, esetleg mentségként még mindig be lehet vetni az adott alkotás védelmében.
Szerencsére azonban a Veszedelmes viszonyoknak nem kell mentséget keresnie, örökérvényűségét paradox módon épp a privilegizáltság mindent átható jelenlétének köszönheti.
No meg annak, hogy egy levélregényből (Choderlos de Laclos 18. századi alkotásából) készült színpadi műnek a filmesített változatával van dolgunk, amely nagyon okosan pont azt őrzi meg előző stádiumaiból, amelyre a leginkább szüksége van.
Nyilvánvalóan nem sokat kell magyarázni, hogy egy levélregény, melyben a cselekmény az adott szereplők egymással megosztott információi alapján bontakozik ki, mennyiben más, mint egy egyes szám harmadik személyű, mindentudó elbeszélő által elmesélt történet. Értelemszerűen szűkebb a perspektíva, de épp ez benne a szép, mert ez hozhatja ki az emberi interakciók olyan oldalát, amelyre más formai megoldásokkal dolgozó elbeszélések képtelenek. Ráadásul nagy valószínűséggel ezt a struktúrát lehet a legggördülekenyebben átültetni színpadi körülmények közé. Két karakter levélváltása tulajdonképpen annak a két karakternek a dialógusa. Nem is kell nagyon más, csak ők ketten a színen, ahogyan az írásos kommunikáció közvetettsége helyett a személyes interakció közvetlenségébe ágyazva mondják el egymásnak szánt mondanivalójukat.
Talán első ránézésre nem is tűnik fel, de
a filmes változat komoly mértékben támaszkodik a színdarab struktúrájára, miközben visszanyúlva a levélregény mediális jellegzetességeihez, hozzátesz valami olyan pluszt, amelyre csak a film képes.
A színdarab jelleg gazdaságossága és a szereplők helyzetének privilegizáltsága, ahogyan nem kell a hétköznapi élet praktikus nyűgével s bajaival foglalkozniuk (amikor Valmont kifizeti egy legatyásodott bérlő adóságait, csak olyasfajta díszletelem az ő létezéséhez, mint a rokokó festmények masnis báránykái), valamint hogy nem kell a karaktereket egy tágabb társadalmi palettán elhelyezni, státuszuk szofisztikált érzékeltetésére kreatív energiát szánni, egy olyan szorongató, klausztrofobikus hangulatot teremt, amely aztán kiváló alapjául szolgál egy pszichothrillernek.
Merthogy kérem ennek a Veszedelmes viszonyok adaptációnak a legmegfelelőbb műfaji besorolása a pszichothriller.
(Ha kételkednél az állításomban, amelyet persze miért is ne tehetnél, egy pillanatra figyelj oda kicsit jobban a filmzenére! Az mindig árulkodó.) Készült egyébként ezzel a filmmel egy időben egy másik feldolgozás is, Valmont címmel, Milos Forman rendezésében, amely sokkal melodramatikusabb húrokat penget (és lényegesen lazábban ragaszkodik az eredeti történethez).
A Veszedelmes viszonyok egy sor örökérvényű negatív tulajdonságról és viselkedési formáról szól. Hiúságról, manipulációról, a másik ember feletti uralkodás vágyáról és az ezekkel szorosan összefüggő pusztító energiákról. Gyengeségről, elbizakodottságról és persze bukásról. Ezen törekvésében
gyönyörűen kapcsolódik össze a levélregény formátumból hozott közvetettség és a manipulatív szándék,
ahogyan a legfontosabb jelenetekben a karakterek nem egymásra nézve kommunikálnak, hanem rendszerint egyikük, a hátrébb álló beszél, míg a másik szereplő erre adott reakcióit csak mi nézők láthatjuk, ahogyan ugyebár egy levélíró sem láthatja, hogy olvasója milyen grimaszokat vág.
 |
| Marquise de Merteul (Glenn Close) és Vicomte de Valmont (John Malkovich) |
A premier plánban mutatott arcok pedig az elsőrangú (film)színészi alakításoknak köszönhetően oly sokat mesélnek. Láthatjuk Madame de Tourveil (Michelle Pfeiffer) törékenységének minden rebbenését. A folyamatot, ahogyan Marquise de Merteul (Glenn Close) lelkét egyre jobban mérgezi az érzés, hogy Valmont (John Malkovich) kezd kicsúszni a hatalma alól, s ahogy ennek következtében egyre erősödik benne a romboló szándék. Vagy ahogyan Valmont riadalommal vegyes csodálattal rádöbben, hogy ez az asszony bármire, bármi borzalmas és kártékony dolgora képes.
A kamerajátékkal és a gazdaságos szereplőhasználattal persze önmagukon túlmutató, mítikus karaktertípusuk élő szobrává is nőnek a történet szereplői, s kilépve ebből a szimpadiasan steril és 18. századiasan privilegizált közegből, általános emberi viselkedési mintákról mondanak el egy történetet. Olyan gyarlóságokról és esendőségekről, melyek a mi 21. századi életünknek is részei, csupán egy ebbe a közegbe helyezett történetben nehezen jelenhetne ez meg ennyire letisztultan, mint a múlt egy erre megfelelő korszakába helyezve. (Hasonlóval játszadoznak amúgy az Utódlás és A fehér lótusz sorozatok is azáltal, hogy szuperprivilégizált karaktereket hoznak egymással helyzetbe, ám a múltba helyezettség jelentette eltávolítóeffektus esszenciálisnak tűnő jelenléte nélkül.)
Olyan gyarlóságokról és esendőségekről, melyek, ha akkor is lesz még emberi civilizáció, a 22. és 23. században is minden valószínűség szerint örökérvényűnek tűnnek majd.