Ahogyan a Benedict Arnold: A Question of Honor című film magyar címadása, Egy igazi hazafi is akarva-akaratlanul utal rá, ennek a 2003-as tévéfilmnek egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy Aidan Quinn alakítása láttán nehéz elvonatkoztatni Mel Gibsontól és az általa az 1990-es években megformált történelmi karakterektől. A hanghordozás, a gesztusok, az ausztrál színész jellegzetes pimasz fickós attitűdje egy hagyományos kis költségvetésű (2003-ban járunk!) televíziós programban rögtön az ezen írás címében is olvasható ironikus szófordulatot, „szegény ember valakije” juttatja eszünkbe.
A film másik fontos jellemzője, hogy kezdetektől fogva pozitív karakterként, tragikus hősként kívánja Benedict Arnoldot ábrázolni, méghozzá majdhogynem a már említett A hazafihoz képest is sablonosabb Jó és Rossz klasszikus szembeállításán alapuló történetszövéssel, amely rögtön komoly kihívás elé állítja a forgatókönyvírót, tekintve, hogy az általa megalkotandó főhős való életbeli megfelelője mégiscsak egy áruló volt. Amerikai (USA-beli) szemszögből nézve, az ő kulturális emlékezetükben mindenképpen, miközben a jól ismert hős és villain szembeállítására épülő hollywoodi kliséknek mégiscsak ők az elsődleges célközönsége.
 |
| George Washington (Kelsey Grammer), Benedict Arnold (Aidan Quinn) és a háttérben Alexander Hamilton (Robert Price) |
Pedig William Mastrosimone forgatókönyve nem teljesen elvetélt ötlet. George Washington karaktere például, akit a nagyvilág által sitcomsztárként ismert Kelsey Grammer alakít, méghozzá kifejezetten meggyőzően, mutat némi potenciált. Többek között az a monológja Valley Forge-ban, amikor arról beszél Arnoldnak, hogy minden nap egy csodára ébred, hogy még mindig itt vannak a katonák, és aztán a napja további része egy még nagyobb csodát rejt, hogy még mindig hajlandóak engedelmeskedni a parancsainak. Több olyan pillanat is van a filmben, amely akár csak Grammer egy-egy arcrándításán keresztül utal arra, hogy Washington messze nem volt annyira mindenki felett álló és mindenki által elfogadott figurája a Függetlenségi háborúnak, mint ahogyan az az utókor kulturális emlékezetében él. Folyamatosan érték támadások, kérdőjelezték meg mások, hogy valóban ő-e a legalkalmasabb a pozícióra (mindez egyébként egy úgymond egészséges társadalom velejárója és az csak jót tesz egy vezető pozícióban lévő embernek, ha folyamatosan magának is önismeretet kell tartania, még ha kifelé magabiztosságot is mutat), csak a különböző politikai frakciók külön-külön soha nem voltak annyira erősek, illetve legtöbbször ellenirányba tartó törekvéseik kioltották egymást, hogy ténylegesen eltávolítsák az Ügy első számú katonai vezetőjét.¹
Ugyancsak a pozitívumok közé sorolható, hogy ez az alkotás – de feltehetőleg csupán annak kényszeréből adódóan, mert mégiscsak kell egy szerelmi szál a történetbe – Arnold és Peggy Shippen (Flora Montgomery) kapcsolatát szerelmi házasságként ábrázolja. Egyáltalán, Peggy karaktere az ő - nem lehet másként mondani – hisztis viselkedésével is a film történelmileg hiteles mozzanatai közé tartozik.² Nem csak arra értve, mikor az apja (John Kavanagh) először nem akar beleegyezni a házasságba (akad amúgy a fiatal nő makacsságának olyan értelmezése is, hogy épp azért ragaszkodott Arnoldhoz, mert választottjával provokálhatta saját családját, akik már nagyon nógatták, hogy tessék férjhez menni, ugyanakkor persze azt is elvárták tőle, hogy csináljon nagyon jó partit), hanem amikor már lelepleződött férje árulása, és ő szándékosan idegösszeomlást tettet.
Nagyon nem jól sikerült ellenben John André karaktere.
Nehéz eldönteni, hogy a koncepció egy karót nyelt sznob vagy egy lila ködben élő művész ábrázolása volt-e, már csak azért is, mert tudom, hogy az őt alakító John Light tud játszani, így inkább hajlok arra, hogy azt gondoljam, a rendezői (Mikael Salomon) elvárások lehettek nehezen értelmezhetőek.
Andrénak egyébként nincs sok jelenete, ez pedig csak azért zavaró, mert jól érzékelhető az alkotói szándék, hogy a szerelmi riválisok motívumot is beleillesszék a történetbe. Ahhoz képest, hogy André, az összképet tekintve, végül mennyire súlytalan figura lesz, az elbeszélés túl nagy hangsúlyt fektet a film legelején a hajtincs ajándékozásának motívumára. Ugyanúgy, valami oknál fogva, ezt érezték fontosnak a történet végén az alkotók Peggyről megemlíteni.
Kétségtelen, aki ismeri a történetet – hogy halála után Peggy legszemélyesebb tárgyai között megtalálták az Andrétól kapott hajtincset - könnyen találhatja magát elragadtatva ettől a motívumtól. Olyannyira, hogy akár szeretné saját fikciós alkotásába is beleilleszteni. Most arra ne térjünk ki különösebben, hogy valószínűleg csak jó barátság volt John André és Margaret Shippen között, utóbbi népszerűsége, központi státusza a philadelphiai társaságban kapóra jöhetett a brit tisztnek, hogy egy másik Margaret nevű ifjú hölggyel szövődő románcát diszkréten tudja kezelni.³ De ha ezen az apróságon nagylelkűen át is lépünk, a probléma akkor sem szűnik meg, hiszen így sincs a motívum kellőképpen beleágyazva a történetbe, aminek egyik oka lehet, hogy néhány életrajzi jellemzőn (lsd a más említett hisztis attitűd) túl, meglehetősen egydimenziós Peggy karaktere. Sajnos az a megoldás, hogy a történet első számú női karakterének is csak az a szinte egyetlen, szükségszerű jellemzője, hogy a főhős tartozéka, és nem is kísérelnek meg háromdimenziós, hús-vér figurát megalkotni, ad absurdum, esetenként a főhőstől független érzésekkel és motivációkkal, még e film készültekor is bevett rutin volt.
Olyannyira, hogy lám, itt van egy valós történelmi mozzanat, és mégis, nem ez kényszeríti ki, hogy egy női karakterhez rétegzett jellemrajzot adjanak, hanem fordítva, a klisék alkalmazásának kényszere olyan erős, hogy a felhasznált érdekes történelmi tény csak lóg a semmiben.
Akad még egy motívum, amely ugyan beleszövődik a történetbe, és kifejtése érdekes is lehetett volna, ám végül ugyancsak agyoncsapták egy-két klisével: a társadalmi felfelé lépés nem titkolt reménye. Andrénak felettese, Sir Henry Clinton (Nick Dunning) súgja oda, hogy ha jól mennek a dolgok, ő is Sirként térhet haza, míg az Arnold házaspár egymást tüzeli azzal, hogy a britekhez átállva még akár Lord és Lady is lehet belőlük.
Csakhogy ez a történet azt tűzte ki céljául, hogy amerikai (!) hőst csinál Arnoldból. A saratogai tette – amikor a második csatában megtagadta Gates tábornok parancsát és saját hatáskörében támadásra adott parancsot, amellyel megfordította a csata, és gyakorlatilag az egész Függetlenségi háború menetét – folyamatosan visszatérő, folyton emlegetett motívum, méghozzá olyan összefüggésekben (hasonlóan a már említett A hazafi fő problémájához, ahol a karakterek közti „konfliktust” az okozza, hogy ők is az alkotók perspektívájából, vagyis visszatekintve és a kulturális emlékezet által formált módon tekintik a múltat, pontosabban saját jelenüket), amelyekkel akkor és ott a karakterek nem igazán lehettek tisztában.
De ha a nézőnek még ennyi sem elég, hogy megértse, hogy Arnold egy hős, és nem áruló, Clinton monológja arról, hogy az áruló főtiszt többet tett a hazájáért azzal, hogy elárulta, mert ezzel egységbe kovácsolta a patriótákat és új lendületet adott az ügyüknek, végképp egyértelműsíti mindenki számára. (Azzal a bizarr mellékízzel, hogy a brit főparancsnok is olyan módon beszél az újdonsült államról, mintha neki is ez lenne a hazája, csak valahogy véletlenül brit egyenruhában teszi ezt.)
A sok irritáló klisé ellenére tehát nem volt teljesen nézhetetlen a film, csak pont annyira, hogy a problematikus elemek kapcsán újfent lehessen beszélni a történelmi fikció természetéről, karakterépítésről és bizonyos elbeszélői trendek idejétmúltságáról.