Amikor rájövök, hogy a kandallótűz fényére tett utalások, túl az érzelmi szimbolikus jelentőségükön, a természetes és mesterséges világítás közti technológiai fejlődési átmenetet is hivatott érzékeltetni, rögtön elkezdek azon morfondírozni, milyen érdekes regény is lehetne az 1997-es Firelight című filmnek az alapja, ha nem eredeti forgatókönyv (azaz eredendően is filmre írt történet) lenne.
Elgondolásom szerint egy történeti fikciót (legyen bármilyen zsánerű történet) ugyanis leginkább (bár nem feltétlenül mindig) saját jelenünk és a megjelenített múlt közti különbségek és hasonlóságok dinamikája működteti, s ennek legegyszerűbb megjelenítési eszköze az apró hétköznapi mozzanatok eltérőségének ábrázolása. Hogy bár az emberi alapérzések öröknek bizonyulnak, mégis az eltérő tárgyi - technológiai - életmódbeli különbségek miatt különbözöképp realizálódnak más-más történelmi korszakokban.
Aztán rögtön elkezdett birizgálni a kérdés, hogy miért gondolom e tekitetben az írott prózát alkalmasabbnak? Miért nem elég egy film, például épp az, amit épp nézek, hogy olyan mértékben érzékeltesse a különbséget, amit én kielégítőnek tartok? Vagy mit kellene másként megírni a forgatókönyvben, hogyan, milyen másmilyen jelenetek révén érzékeltetnie?
Mégis számítana e téren a zsáner is? Hogy míg egy regényben, még ha egy túlfokozott érzelmű szerelmi történetet állít is a középpontba (s soha ne feledjük, ez az egyik legalapvetőbb elmesélhető, elmesélendő emberi történettípus), van hely és lehetőség a szövegnek mélyebb rétegeket is alárakni, míg ha filmes formában meséljük el, a történetnek mindenképp szükségszerűen le kell redukálódnia csak az adott zsánerre jellemző jelenetekre?
Mindazonáltal sokkal banálisabb okokból döntöttem úgy, hogy ezt a közel három évtizede látott filmet újranézem. Másfél órára vissza akartam térni ahhoz a tinédzser énemhez, aki ebben a filmben Stephen Dillane-t vonzónak találta. Dillane-től egészen más típusú karakterekhez szoktunk az utóbbi évtizedekben, leginkább Stannis Baratheon figurája (Game of Thrones) s más szerepei esetében is a zord, morcona, de karizmatikus vezető, vagy a lenyalt hajú szürke eminenciás hivatalnok karaktere maradhatott meg az emlékezetünkben. Épp ezért örültem, hogy a minap egy 2012-es független filmbe, (Papadopoulos and Sons) botlottam, amiben sokkal hétköznapibb, közvetlenebb fickót alakított, akit akár lehet megnyerő, kedves pasasnak is tekinteni. Így aztán nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy nekem ezt a régi filmet is azon nyomban újra kell néznem.
A Firelightot az a William Nicholson írta és rendezte, aki a Gladiator című film egyik forgatókönyvírója is volt néhány évvel később. A történet annyi, hogy a 19. század közepén egy angol földbirtokos, miután felesége lebénult egy lovasbaleset következtében, felbérel egy nőt, hadd ejthesse teherbe, hogy így legyen neki örököse. A nő évekkel később nevelőnőként állást vállal a saját lánya mellett, s a szülőkben újra feléled a tűz, ami azalatt a három éjszaka lobban lángra egymás iránt, míg az egyesség szerint meg kellett ejteni a megtermékenyítés aktusát. Az egymás iránt vágyakozók végül egymáséi lehetnek, de ehhez az egyik legszörnyűbb bűnt kell elkövetniük, amit ember elkövethet (még ha az áldozat számára megváltást is jelent.)
Legelsőként az vág mellbe, hogy ez nem egy viktorianus kori történet. Technikailag igen, mert már benne járunk Viktória uralkodásanak első éveiben, de az emlékeimben mindig úgy élt, mintha valamikor az 1870-es/80-as években játszódott volna. Ezzel kapcsolatos a másik fontos észrevétel is, hogy így inkább áll közelebb a történet a Jane Eyre-hoz, mint a The French Leiutenant's Womanhez. Valahogy mindig úgy gondoltam rá, hogy ahogyan John Fowles regényének egyik központi témája a viktoriánus elfojtott szexualitás, és annak a mai modern ember számára (mivel mi szabadabban élhetjük meg az élet ezen részét) ismererlen mértékű kirobbanó hevessége, hasonló a központi motívuma ennek a történetnek is, de most újra látva, egy sokkal csendesebb, szelidebb szerelmi történetet tekintettem meg.
Jane Eyre értelemszerűen a nevelőnő karaktere, az elkényeztetett lánygyermek, a férfi, aki egy lehetetlen házasság csapdájába került motivumai, valamint a zord hangulatú kastély miatt is juthat eszünkbe. Érdekes, a szerintem legsikerültebb Jane Eyre adaltacióban Ciarán Hinds játssza Mr. Rochestert (a másik színész, aki karizmatikus vezető karakterekrő ismert, hopp most jut eszembe, voltak nekik közös jeleneteik a GoTban, de néhany éce jatszottakxegyütt valami bizarr vigjátékban is), és abban a feldolgozásban sokkal jobban kijön, hogy ez a fickó egy egyszerű hétköznapi vidéki földbirtokos, aki egyszerűen csak hétköznapi, boldog családi életet akart élni, de rásóztak egy mentálisan beteg nőt (akiről amúgy nagy szeretettel és odaadással gondoskodik), akitől nem tud elválni, így el van zárva a normális élet lehetősége elől.
A Firelightban Charles Godwin is egy átlagos vidéki földbirtokos, egy tékozló lord fia, aki próbál felelősségteljesen élni, törődni mindenkivel, aki rá van bízva, apja adósságai és a birtokkal járó midennapi szokásos nehézségek között navigálni.
Ebben a törtébetben kevésbé arra esik a hangsúly, hogy Charles mindenáron örököst szeretne, mint például a Lady Chatterly's Loverben a férj (bár ott, ugye, fordított a helyzet, a férfi a béna, a felesége élettel teli), sokkal magától értetődőbben az egyén legbelsőbb privát vágya fogalmazódik meg, hogy ő is szeretne gyereket, meleg, szeretetteljes családi életet, de hát a társadalom, amiben él, ezt nem engedi csak úgy megtörténni.
Érződik azért némi kibillenés a férfi életének hangsúlyossága felé. Egyrészt ez a film egy férfi író-rendező alkotása (és ezzel így, ebben a formában nincs is semmi gond), másrészt kiválóan érzékelteti, hogy az intimitás megélése terén a férfiaknak mindig is nagyobb volt a mozgástere, mint a nőknek (és ez esetben ez a társadalom minden rétegére értendő, nem csak a 19. századi - Regencytől a viktoriánus korig - középosztály és afeletti széltől is védett úrilányok világában). A nő ritkábban az eseményeket mozgásba hozó, aktív szereplője azoknak a valós életben is. Rendszerint csak a reagálás lehetősége van megadva a számára. (Ez a kérdéskör messze visz, egészen napjaink lehetséges női vállalkozói stratégiáihoz -majd erről máskor máshogyan részletesebben). Ebben az esetben Charles az, aki elkezd alkalmas nőket keresni arra, hogy valamelyikük végül ellenszolgáltatás fejében gyereket vállaljon. Elizabeth, pontosabban Miss Laurier, hiszen leginkább így szólnak hozzá, az Angliában dolgozó svájci nevelőnő csak válaszol az ajánlatra. De már eleve máshogy lép - átlagos körülmények között - férfi és nő a párkeresési piacra, a ferfinak megengedett, sőt szinte elvárt az így vagy úgy, lehetőleg kamaszként begyűjtött szexuális tapasztalat, míg a nőktől, bizonyos társadalmi státusz felett elvárták a teljes tapasztalatlanságot.
Érdekes egyébként, hogy a történet kikerüli a kérdést, van-e tapasztalata Miss Lauriernek (úgy gondolom, hogy a csinált-e már ilyet kérdes egyenessége inkább a béranyaságra vonatkozik), ami valószínűleg összefügg azzal, hogy az ő társadalmi státusza is kissé el van maszatolva. Nevelőnő sokféle helyzetből válhat valaki, lehet elszegényedett nemes lánya, aki saját neveltetéséből próbál profitálni, lehet egy lelkész, ügyvéd vagy hivatalnok gyermeke, aki relatíve privilégizált helyzetből indulhat a munkaerőpiacon, mert értelmiségi szülők gyerekeként, tudva, hogy az élet alakulhat úgy, hogy munkát kell vállalnia, válaszhatja ezt a kényelmes és tiszteletreméltó hivatást, de eljuthat ide valaki az élet kusza, meglepő fordulatokat kináló útveszrőin is, mint Jane Eyre, aki egy árvaházban felnőve bizonyult alkalmasnak a nevelőnői munkára.
A Firelight hősnőjéről csak annnyit tudhatunk, hogy apja adósságai kiegyenlítésének lehetősége miatt vállalta a béranyaság ezen klasszikus formáját, máskülönben léte leredukálódik arra, hogy ő egy nevelőnő, aki ért is ahhoz, amit csinál, s más gyerekekkel is sikerre juthatott, nem csak saját lányával, akinek gőgös, akaratos, elkényeztetett jellemén is finomítania kell.
De összességében a nő abban a nem annyira sok jelenetben, amiven konkrét intimitás van a két fő karakter között, nem kezdeményez, csak reagál.
Ott van például amikor lord apuka zenészeket hoz a kastélyba, táncos mulatságot rendeznek, és noha a bálteremben nem, de Miss Laurier szobájában táncolnak a szerelmesek is. Charles megy a nő után, jókedvűen, örömmel, széles mosollyal, s táncra kéri a másikat.
És ha belegondolunk, az, hogy Charles aktívan hozzájául, hogy felesége halálra fagyjon a hideg szobában, is az ő döntése, aktív tette, amivel Miss Lauriernek (illetve, gondolom idővel az új Mrs Godwinként) is együtt kell élnie.
Érzékiség, testiség terén kifejezetten visszafogott a történet, annak a verziónak az elején, amit találtam ott van az eredeti amerikai korhatárbesorolás, miszerint bárki számára nézhető alkotás. Az alapsztuáció nagy drámakra lehetőséget kináló extrémitása ellenére sincs nagyon eltúlzott, felfokozot érzelmi hullámzás. Összesen négy ágyjelenet van benne, mindegyiknek megvan a maga történetszervező szükségszerűsége. A távoli tengerparti fogadóban együtt töltött három éjszaka a két ember egymáshoz közelebb kerülésének fokozatait villantja fel. Az első a kötelességszerű jussunk túl rajtáról szól (amit megelőz mindkét fél fizikailag látható remegő idegessége), a második a jó lenne ezt szabadon nyíltan elvezni is, mig a harmadik már ennek a megélése. A negyedik alkalom pedig évekkel később már Charles otthonában.
A kandalló tüzének természetes fénye, mint mefatora többszörös szinten is jól működik. A természetes fény világa az a birodalom, ahol bárki lehetsz, mondja Miss Laurier lányának is, de a gondolat visszaköszön a szülök között is. Ugyancsak jelzésétékű, hogy Charle felesége megfagy az ágyában, mert elalszik a kandalló tüze abban a kastélyban, amit amúgy is az állandó hideg jellemez.