Miután megnéztem a Becoming Jane című, Jane Austen életéről szóló filmet, napokig nem tudtam mit kezdeni azzal a kettősséggel, hogy bár a felszínen teljesen rendben lévő alkotásról beszélhetünk, nincs semmiféle kirívó butaság, a korszak kellemetlen félreértelmezése, s mégis valami nagyon féleecsúszott benne. Mintha egy
austenizáló progamba betölthetnénk néhány alap törtenetelemet, ami aztán gombnyomásra létrehozna egy austenisített verzióját az elbeszélni kívánt történetnek,
s mindennek az ad diszkrét bájt, hogy ez az elbeszélni kívánt történet magának Jane Austennek az élete. Vagy legalább is annak egy fontos fejezete.
 |
| Anne Hataway mint Jane Austen és James McAvoy mint Tom Leroy |
Tekintve, hogy egy 2007-es Miramax filmről beszélünk, aminek az akkori felfelé ívelő karrierű Hollywood-kedvenc, Anne Hathaway a főszereplője, eszembe sem jutott, hogy valós eseményeken alapuló történetet nézek, teljesen magától értetődőnek tűnt végig az egész film során, hogy az alkotói szándék valami olyasmi lehetett: csináljunk Jane Austen életéből egy filmet, ami olyan mintha az írónő egy regényének adaptációja lenne. Ezt az elgondolást erősíti magának a főszereplőnek a kiválasztása is, hiszen a készítők szándékoltan akartak két lovat meglovagoni egy hátsóval. Egyrészt Austen 1990-és évek közepétől indululó nagy népszerűségi hullámát (néhány éven belül gyakorlatilag minden könyvéről készült mozifilmes vagy tradicionális BBC-sorozatos feldolgozás, sőt egyik másikból mindkettő verzió), másrészt a Princess Diaries népszerűségét, azzal számolva, hogy azok a fiatal lányok, akik annak a történetnek a rajongóivá váltak, most már néhány évvel idősebbként ugyan, de látván Anne Hathawayt a vásznon, rá fogják vetni magukat egy ilyen törm produkcióra is. Mindazonáltal a Becoming Jane nem egy young adult történet, nem tűnnek fel benne azok a jellegzetes történetelemek, amik erre az zsánerre lennének jellemzőek.
1796-ban járunk tehát, Cassandra (Anna Maxwell Martin), Jane nővére tragikus sorsú jegyessége idején, ami egyben a Pride and Prejudice első változatának születési ideje is. Az Austen család a még aktív lelkész apukával (James Cromwell) az élen éli a maga életét, anyuka (Julie Walters) harsány és hisztériás, ahogyan annak egy Austen-történetben lennie kell. Van itt egy gyermektelen gazdag lady is, egy bizonyos Lady Gresham, s Maggie Smith alakítja, ahogy annak lennie kell, meg a mamlasz unokaöccse, Mr Wisley (Laurence Fox), akihez Jane-nek hozzá kellene mennie.
Hogy miért, az nem derül ki, gondolom azért, mert ő az egyetlen fiatal férfi karakter a környéken, míg A Nagy Ő fel nem bukkan, miközben teljesen értelmetlen a austeni sémát alkalmazni magára Austen életére, hiszen egy nagyon fontos lényegi különbség van közte és hősnői között. Utóbbiak mind landed gentry úriemberek lányai, még ha a kor öröklési szokásai szerint többségükre lecsúszás is várt, ha nem mennek saját társadalmi közegükben férjhez, míg Jane Austen, még ha egyes korabeli elméletek szerint a lelkészek is épp beleillettek még a landed gentry kategoriába, lévén a hivatallal együtt járt némi földecske is, végeredményben mégis egy alkalmazott, egy hivatásából élő férfi lánya volt.
Miért erőltette volna hát a lady egyetlen unokaöccse és majdani örököse házasságát egy, az ő státuszukból nézve vagyontalan senkivel?
(Amire ráadásul a film még rá is játszik, hogy az Austen nők maguk mosnak magukra, illetve anyuka maga vasvillázza ki a a krumplit a földből.)
Ha innen nézzük, előbb találta volna egy londoni bíró az ő unokaöccse számára megfelelő partnernek a szárnyait bontogató írónőt, már csak ststisztikai alapon is, hiszen ha társadalmi státusza által megkívánt módon élt társasági életet, kellett, hogy találkozzon néha egy-két fashonaible művésznővel. (Arról már nem is beszélve, hogy például Henry Fielding maga is bíró volt, és már csak az ő életéből is tudhatjuk, hogy egy londoni bíró rengetegféle emberrel és üggyel találkozott munkája során, valószínűleg saját intellektuális jellegű hivatásuk révén anyagi függetlenségüket saját maguk fenntartani képes nőkkel is.)
A bírót az élete utolsó szerepében látható Ian Richardson alakítja (nekem ő már mindig a párizsi zsidó műkereskedő marad a Mistral's Daughtersből, ahogyan hátizsákosan a náci megszállás elől menekülve a legértékesebb festője birtokán kiabál a házba befelé, Julien, Julien...), az unokaöccsöt, Tom Leroyt pedig James McAvoy.
Tom egy klasszikus korabeli csélcsap fiatalember, hol bokszolni látjuk, hol egy (feltehetőleg) bordélyházban az időt tölteni. Összeismerkedik a valamiért katonai egyenruhában lévő (a film nem ad rá magyarázatot, mert az, hogy most végzett az egyetemen, teljesen irreleváns e tekintetben, mégis úgy tűnik, a történet azt akarja érzékeltetni, hogy a kettő összefügg) Henry Austennel (Joe Anderson), illetve egy John Warren (Leo Bill) nevű fickóval, akiről később kiderül, hogy Austen apukánál van afféle gyakorlaton.
A bíró az egyébként magát írként definiáló rokont büntetésből vidékre küldi. Jajj, csak azt ne, vidékre, hát az a világvége! (Hertfordshire?Világvége? Jót nevettem volna a poénon, ha biztosra vehettem volna, hogy ez egy poén, s nem inkább egy lustaságból idevetett klisének tűnik az alkotók részéről.)
Tom mindenesetre épp akkor esik be Austenékhoz, merthogy a videki rokonok, akikhez a fiatalembert küldik, ugyanazon társasági közeg tagjai főhősnőénkkel, amikor Jane egy hosszú szöveget olvas fel ebben a kis kedélyés-családias körben, akik Cassandra vőlegényének( Tom Vaughan-Lawlor) búcsúztatására (a fiatalember most indul arra a hajóútra, ahonnan majd nem tér vissza) gyűltek össze.
Innentől aztán a Pride and Prejudice azon alapszituációjára, amit Hollywood a "from enemies to lover" sablonba akarja rendszerint beleerőltetni, emlékeztető jelenetekbe botlunk. Hőseink folyton szócsatákat vívnak egymással, s Jane egy krikettmeccsen is sikeresen hatástalanítja Tom játékát.
Van egyetlen jelenet, amikor azon vitatkoznak, Jane szerint miért nem jó regény a Tom Jones, (hopp, az imént felemlegetett Henry Fielding befigyel) amit Tom ajánlott neki, hogy a hajadon nő ismerked az élet profánabb oldalával és annak szépirodalmi ábrázolásával is, és szerintem nagyon jó, hogy ezt beleillesztették, hiszen nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy Austen egy rendkívül olvasott, szakmailag felkészült alkotó volt, nem pedig egy házasságról fantáziálgató, és arról magában firkálgató vénkisasszony. (Mindazonáltal, így a 21. század harmadik évtizedének vége felé, két évtizednyi online publikácios tapasztalattal a hátam mögött is döbbenetes látni, hány férfi nem képes elfogadni, hogy ha egy nő jelentet meg egy szöveget, legyen az akár szépirodalmi, akár akádemiai, akar zsurnalisztikus jellegű, az tudatos szellemi munka eredménye, nem csak úgy tudtán kívül megtörtenik vele, amiért egy férfinek kellene elmagyaráznia neki, miért írta, amit írt, vagy "figyelmeztetnie", hogy "illetlen", vagy "nőietlen" az, amit írt.)
Másrészről azonban úgy érzem, ez a szárnyait bontogató majdani nagy Jane Austen kicsit félresikeredett.
Mármint ahogyan az elismerésre méltóvá vált. Egyrészt az a klisé, hogy egy szerelmi csalódásnak lett volna a legnagyobb hatása erre a folyamatra, legalább olyan kellemetlen félremagyarázás, mint az erőszakkal a hatalmat magához ragadó uralkodónővel kapcsolatban azt sejtetni, hogy azért sírt miközben személyesen lefejezte politikai ellenfelét, mert épp menstruált.
Azok a jelenetek, amikben írni látjuk Jane-t, vagy beszélni arról, hogy mit ír, mintha nem vennének tudomást arról, hogy az elmúlt kétszáz évben nagyon sokat változott a viszonyunk az írásbeliséghez, írott kultúrához, kulturális kommunikációhoz, művészi önkifejezéshez, stb. Jane olyannak hat, mintha Rory Gilmore-t látnának az egyetemi kollégiumi szobájában aktuális szobatársával aktuális félévi projektjéről beszélni.
És ehhez kapcsolódik a másik fals hang is, ahogyan az édesanya akarja nyersen a "valósággal" szembesíteni a lányát, hogy hagyjon fel azzal a gondolattal, hogy majd a tollából fog élni. Egyrészt áthallatszik ezen a párbeszéden Bennet anyuka sopánkodása, hogy mi lesz a lányából, ha férjezetlenül találja az apja majdani halálával bekövetkező státuszvesztés, de újfent mondom, Austenék nem évi kétezerből élő landed gentryk, ahol ha a lányoknak munkát (pl nevelőnőit) kellene vállalniuk, az a teljes kitaszítottsággal lenne egyenlő, ami helyett sok hasonló sorsú nő inkább az elszegényedést, de a megszokott közegben maradást választja. Másrészt az a hitetlenkedés, hogy nehogy már azt hiszed, hogy az írásból meg fogsz élni, egy sokkal modernebb életszituációt visszhangoz, amikor például jogi egyetemre járó fiatal nőket piszkálnak azzal, hogy használja ám ki a lehetőséget, szerezzen be magának egy jó férjet. Vagy amikor bármilyen diplomás fiatal nőt gyakorlatilag lehülyéznek, mert ahelyett, hogy elmenne egy multihoz irodába stabil (és átlagon felüli) fizetésért rutinmunkát végezni, a művészeti-kreatív alkotói tevékenység bizonytalan jövedelmű világát választja inkább. (És vissza a kezdőkörbe: akkor legalább menjen férjez.)
Ha van életrajzi pillanat, ami definiálhatja Jane Austent mint írónőt, az nem egy félrecsúszott szerelmi ügy, hanem amikor édesapjától egy írókészletet (a hordozható doboz fajtát, ami iróasztalként is funkcionál és papír- és tolltartóként is egyben) kapott ajándékba. Ezt a mozzanatot beilleszteni például kiválóan érzekeltette volna azt a bizonyos íráshoz megváltozott viszonyunkat, legyen szó arról, hogy a huszadik század során teljesen magától értetődővé vált, hogy a társasmdalom szinte teljes egészének van otthon, ha másért nem, hát a gyerekek iskolai eszközeiként íróeszköze, illetve amire írhat, s ha nincs, beugrani a legközelebbi boltba venni egy tollat meg egy füzetet igazán nem különösen komoly kiadás. Másrészről az, hogy a digitális eszközök révén tulajdonkeppen mindekinek (annak is aki csak feszbúkozásra használja a mobilját, semmi más apphoz nem nyúl) szinte végtelen mennyiségű virtuális "papír"/írófelület áll rendelkezésünkre.
S végül itt van történet legnagyobb félrecsúszása: Tom Leroy, aki kesőbb az ír területek legföbb bírája lesz, tehát megembereli magát, komoly, tisztelereméltó valakivé válik, irodalomtörténeti jelentőségében. Ha nem olvasok utána a film megtekintése után az eseményeknek, eszembe nem jut, mert a film, amit néztem nem utal rá semmiben (kivéve az első találkozásukat, amikor Tom lekezelően beszél róla, amit Jane meghall), hogy állítólag ő lenne Mr Darcy valóságbeli megfelelője. Annyiban, hogy ezzel a folyamatos rájátszással, hogy bele akarják erőltetni a történetet a Pride and Prejudice sablonjába, igen, de azon túl pont hogy bárkinek a valósagbeli másaként el lehet képzelni (pl Wickamnek vagy Willoughbynak) mintsem Darcyként.
Tom nem egy fél megyéni földbirtok felnőtt és teljes jogú tulajdonosa a minden ezzel járó olyasfajta társadalmi kötelezettséggel, ami hatással lehet az illető idegen közegben történő távolságtartó viselkedésére, hanem egy húszéves suhanc, aki anyagilag jómódú nagybátyjától függ. A nagybácsi nem akarja, hogy pártfogoltja egy vidéki vagyontalan golddiggert (a pont a házassági szándék bejelentésekor a bírónak címzett vidékről érkezett ismeretlen feladójú levél legalább is ilyesmire céloz Jane-t illetően) vegyen el. Tom pedig nagyon könnyen visszakozik.
Csakhogy mint később kiderül, Tom nem azért nem akarja feladni az apanázsát, mert nem tudja elengedni a londoni ficsúrkodást (hasonlóképpen mint Willoughby a Sense and Sensibilityben nem engedi el a neki ígért örökséget), hanem mert abból küld haza, és támogatja családját. Ennek kellett volna lennie az ó bocsáss meg, hogy felreertettek és rosszat gondoltam rólad ( azaz a történet balítélet részének) ha nem úgy szövődne tovább a cselekmény, hogy hónapokkal később, amikor amúgy Tom már eljegyezte magát valaki mással, ne dobna mindent sutba azzal, hogy rábeszéli Jane-t, szökjenek el együtt. Jane pedig teljesen véletlenül találja meg a levelet Tom iratai között, amiben édesanyja megköszöni a küldött pénzt.
Hogy a fenébe lenne Mr Darcy ihletője egy olyan férfi, aki lehetetlen helyzetbe hoz egy nőt azáltal, hogy megszökteti? Egy olyan férfi, aki elhagy egy másikat, noha eljegyezte? (Valahol felsír egy Edward Ferras.) És ha egyszer már Tom határozottan amellett döntött, hogy, értelemszerűen, fontosabb a szülei és testvérei támogatása, akkor most miért vágja sutba az egészet? Hogy mi? A mindent elsöprő szenvedély mistt? Hol? A Jane Austen-i világban? Ugyan kérem, az ömpusztító szenvedelyeket hagyjuk meg a yorkshire-i zord világban felnőtt Brontë nőçéreknek. Vagy Thomas Hardy azon keserű világnézetének, hogy mivel az ember szükségszerűen közösségben létező lény, így szükségszerűen önsorsrontó döntéseket hoz.
Amúgy is, amit a film során eddig láttunk a két főszereplő viszonyának ábrázolásából, (ami teljsen beleillik egy Austen regény főszereplői köz alakuló érzelmi kötelék szokásos dibamikájába) semmi sem indokolja, hogy ezzel lehetne megmagyarázni ezt a döntést. (Ahogyan Jane részéről sem,hogy belemegy a szökésbe.)
Bár igaza megvallva, nem is érzem különösképpen kiforrott jellemnek ezt a Tom gyereket. Érdekes módon az, ahogy Mr Darcyról kiderül, hogy tartózkodása, már-már udvariatlan szűkszavúsága mögött egy szeretetteljes egyéniség lapul jobban kidomborodik a lady mamlasz unokaöccse karaktereben, ahogy egy alkalmi beszélgetésben, amikor a kifelé mutatott én, és az amögötti gazdag és mély, komplex jellem közti disszonanciáróll van szó, ő bőszen bólogat és motyog valamit,hogy bizony vannak ilyenek, akik nem tudják kifejezni egyeniségük gazdagságát.
Akárhogy is, a végén Jane inkább hazamegy, s híres írónő lesz belőle, míg Tom megházasodik, tiszteletreméltó családos férfivá válik, akinek legnagyonn lányát Jane-nek hívják. (Valós életrajzi adat.) Mindezt onnan tudhatjuk, hogy a film végén van egy epilógusszerű ugrás, akkora, hogy a szereplők már-már késő Viktoriánus-, Edward-korinak tűnnek, Jane hajának elrendezése mindenképp, amikor valamiféle kulturális rendezvényen összefutnak az egykori szerelmesek. Noha Jane nem szeret nyilvánosság előtt felolvasni, sőt, szívesebben marad inkognitóban, most az egyszer, a Jane nevű lány kedvéért kivételt tesz, és rögtönöznek valami random felolvasóestet.