Megmondom őszintén, noha kimagasló színészi képességeivel nagyjából harminc éve tisztában vagyok, azt nem gondoltan volna, hogy valaha is egy Russell Crowe által rendezett filmet fogok bármilyen aspektusban pozitív példaként emlegetni.
Márpedig minél többet gondolkozom a 2014-es The Water Diviner című filmen (kivételesen a magyar cím is dicsérendő: Akihez beszél a föld, aminek poetikussága illik a történet jellegéhez), annál több mindenre kell hogy azt mondjam, nagyon okosan lett megoldva.
A történet 1919-ben játszódik, négy évvel az ANZAC erők (a brit gyarmatbirodalom ausztrál és új-zélandi seregei) Gallipoli-nál zajló katasztrofális partraszállasi kísérlete után. Joshua Connor (Russell Crowe), egy ausztrál farmer, három fiát vesztette el, s miután felesége életösztönén is felülkerekedik a feldolgozatlan gyász, a férfi, immáron egyedül maradva a világban, úgy dönt hazaviszi gyermekei földi maradványait a messzi Európából.
A film azonban nem 1919-ben, hanem egy 1915-ös csatajelenettel kezdődik. Látjuk a közismert képsorokat, azokat az emberi mozzanatokat, amiket ezerszer láttunk már első világháborús történetek megtekintése során, a sípszót váró szorongó katonákat a lövészárokban, egy tisztet, aki elküld egy kisfiút a távcsövéért (ami a nyakában lóg, tehát a fiúnak az életét kivánja így megmenteni, hogy elküldi események közeléből), majd pedig a támadást.
Csakhogy mielőtt bárki is rutinszerűen úgy gondolná, hogy a film az ANZAC katonák iránt kívánna így szimpátiát ébreszteni, ahogy megtanultuk korábbi filmes élményeink során, hogy ilyenkor együtt érzünk a lövészárkok borzalmainak elszenvedőivel, a jelenetsor török szemszögből ábrázolja ezt az utolsó csatát, aminek a végén a törökök örülnek, hogy másik oldaliak hajókra szálltak és megléptek.
Hogy a török Hasan őrnaggyal (Yilmaz Erdoğan) ismerkedünk meg elöbb, mint magával a törtenet főszereplőjével, hogy róla szerezzük első benyomásunkat (ami néha meg-meginog, főleg, mikor a törtenetmesélés egyértelműen rááll az ausztrál apa szemszögére) arról, hogy alapvetően rendes, humámus, jószandékú ember, egy olyan egyensúlyt teremt, amire nyugodtan rá lehet pakolni a történet erkölcsi mondanivalóját, miszerint nem az emberek egymás ellenségei, hanem Emberiesség és A Háború a szembenálló felek, ami szembenállásban mi mindannyian, vagy legalább is legtöbben, tartozzunk bármely nációba, az Emberiesség oldalán állunk, és mindannyian valamiképp A Háború áldozatai vagyunk.
Ezt az üzenetet amúgy, nagyon okosan az első világháborús események dramatizálásával lehet jobban kifejezni a két nagy 20. századi világégés közül, az elsőhöz inkább illenek a sokkal áltálanosabb jellegű morális feltevések. Ez megjelenik az elbeszélés szintjén is, mikor Jemal őrmester (Cem Yilmaz), az őrnahy elmaradhatatlan társa, nem mellesleg sokkal inkább kétesnek tűnő figura a film vége felé egy török-görög csetepaté közben rá is kérdez, hogy mit kerestek itt az ausztrálok, ha egyszer, ellentétben peldául a görögökkel, nem is voltak területi követeléseik, vagy vitáig a törökökkel szemben?
Joshua egyébként akkor érkezik az országba, amikor az ausztralok, török segítséggel elkezdik exhumálni és rendezett katonatemetőkbe rendezni az egykori tömegsírokat. Az ennek felügyeletével megbízott ausztrál tiszt, Hughes alezredes (Jai Courney) és a török őrnagy barátságos együttműködése diplomáciai jelentőségű, bár alacsonyabb rangú katonáknak nem tetszik, hogy a két tiszt őszintén megbarátkozik egymással.
Joshuát az isztambuli brit illetékesek természetesen nem engedik a helyszínre, az a hadsereg, és nem a civilek dolga, a makacs férfi megtalálja a módját, hogy eljusson oda, sőt, hogy meggyőzze az exhumálasokat végzőket is, hogy ő tud segíteni, képes a gyerekeit megtalálni.
Itt érkezik a képbe a film címe (akár az eredeti, akár a magyar változatot nézzük), hiszen water divinernek azt a fa vagy fém botot nevezik, amivel a vizet lehet "megérezni" a száraz föld alatt. Így találkozunk először Joshuával is, még odahaza, Ausztráliában, amikor kutat ás a farmján, és előzetesen ilyen botokkal járkál fel-alá. Tetszik a megoldás, hogy először csak felülről, nagy távolságból látjuk, és olybá tűnik, mintha egy bolond mászkálna össze-vissza őrületében, csak később látjuk meg a kezében a botokat.
Gyors guglizással utána lehet járni, hogy ennek a Tapsihapsi rajzfilmekbe illő vízkeresési módszernek nincs tudományos alapja, illetve a leginkább lehetséges magyarázat, hogy az emberi kéz nagyon apró, akaratlan mozgásai okozzák a pálcák rezgését.
A jelenség eme tudatalatti eleme köszön vissza akkor, anikor megengedik Joshuának, hogy rálépjen az egykori csatamezőre, és mivel az emberbe tudattalan mélységekbe bele van kódolva legközelebbi hozzátartozói viselkedése, Joshua fel-alá járkálva beleképzeli magát fiai utolsó éjszakájába, és pontosan oda bök, hogy ott kell keresni őket, ahol aztán kettőt közülük azon nyomban meg is találnak. Mindennek nézői (érzelmi) befogadásához persze fontos az a jelenet is, mikor Joshua visszaemlékszik egy durva szélviharra, mikor a fiúk nem értek haza időben, s neki kellett megkeresni őket, hogy a magukra terített pokróc alatt átvészeljék az esemé nyeket, miközben az apa tanította arra is őket, hogy krízishelyzetben hogyan maradjanak együtt.
Nagyon szimpatikus az is, hogy
időről-időre mennyire diszkréten ad át fontos információkat a nézőknek a történet.
Hogy Ben koponyáján golyónyom van, nincs előtérbe tolva, nincs szajba rágva, de eltéveszhetetlenül észrevesszük a háttárben.
De van ennél egy sokkal finomabban végigvitt eset is. Amikor végre komolyan szóba állnak Joshuával, hogy miért is jött ide, s ő mutatja a fiai fotóját, látjuk, hogy a török őrnagy azonnal felismeri őket. Vagy legalább is történik vele valami furcsa a fotó láttára. Hasan lesz aki rábeszéli ausztral kollégáját, engedjék az apának keresni a fiai nyughelyét, mondván, mert úgy tűnik ő az egyetlen apa, aki rávette magát erre a nagy útra, s később ő lesz, aki elmondja, hogy a harmadik fiú feltehetőleg nem halt meg a helyszínen (vagy nen a helyszínen halt meg), hanem fogolytáborba került.
Ezzel egy új cselekményszál szövődik az alapvető kezdeti cselekménybe, és itt kell megemlíteni egy eddig be nem mutatott, de fontos szereplőt.
Amikor Joshua megérkezik a még anglofil kozmopolita, de már egyfajta kulturális bezárkozas jeleit, vagy legalabb is igényét mutato Isztambulba, jó sorsa, vagy inkább egy szemfüles, ravasz kisfiú, Orhan, édesanyja városszéli kis kedves panziójába vezérli. Az anyát, Ayshét Olga Kurylenko alakítja, s kezdetben van valamiféle, érthető, ellenérzése az ausztrál férfivel szemben annak ausztrálsága miatt, ám kezdettől fogva ott rebeg valami finom, gyengéd rezgés kettejük között, ismételten annyira finoman érzekeltetve csak, hogy rutinosan elhessegeted magadtól a megérzést, mondván ez nem olyan film, ez nem olyan film, ez itt apákról es fiaikról szól majd.
De aztán egyik reggelen, mikor Ayshe venné fel a rendelést, egyszerre tudják meg a másikról, hogy özvegyek. Szeretem ezt a jelenetet, mert ekkor szakad ránk nézőnkre leginkább ennek a férfinek a története, hogy itt van távol otthonától ebben a sok mindenben idegen, ismeretlen világban, teljesen egyedül, s noha brit alattvalóként privilegizáltsága magabiztossagában (de noha nem tolakodó kivagyisgában) keresi a megoldást problémáira, akikkel helyiekkel, az őrnaggyal és őrmesterrel barátságba kerül, azok titkos találkozókra járnak, Joshuát pedig idegensége is bármikor bajba sodorhatja.
S tényleg egyszer majdnem nagy lesz a baj, mert Ayshe sógora, akiről először nem tudjuk még, hogy csak sógor, mert kezdettől fogva valami birtokviszonyt fejez ki a viselkedése, feleségül kivánja venni az asszonyt. Egyszer épp veszekednek, Ayshe támad a férfire, de Joshua mar annak tanúja, hogy a férfi erőszakoskodik a sógornővel, és odamegy szétvalasztani őket. A sógor később verőlegényeket fogad, hogy agyabulálják el az idegent az utcán, de az őrmester haver és emberei pont jókor érkeznek.
Hogy bármiféle testiség legyen a két karakter között azon időszakban, míg mi is tanúi vagyunk törtenetüknek, nem csak logikailag nem illene a történetbe, hanem kulturalis illendőség (cultural appropriation) szempontjából is megadja a kellő tiszteletet ennek a női karakternek.
Egyik reggelen Ayshe kavézaccból akar jósolni Joshuának, de megriasztja, amit lát, és elmismásolja ezt a csacskaságot. A történet logikájából kikövetkeztethető, hogy nem valamilyen Joshuát érő végzetes balesetet "lát" meg, hanem hogy a férfi létezése miatt így vagy úgy, vele történhetnek rossz dolgok.
Ekkor még eldöntetlen, hogy merre billeg a mérleg, alakulhat úgy is, hogy Joshua hazamegy Ayshe hozzámegy a sógorához, és ez lesz a számára riasztó élet, de alakulhat úgy is, hogy végül összejönnek, ami szintén rögös út, főként egy ilyen sógorral szemben.
Nem sokkal később van egy montázs, ami az idő múlását igyekszik érzekeltetni. Joshua hiába keres további dokumentumokat arra vonatkozóan, hogy hol lehet a harmadik fia, Ayshe pedig mintha valamiféle gyász, megözvegyülés utáni rituális elvonuláson venne részt: egy épületben mutatnak neki több szobát is, mondják neki, hogy háromnaponta jöhet hozza valaki, ami mintha a sógor elvárása lenne a házasságkötés előtt, de egyben szimbolikus lehet, hogy maga az asszony is le kivánja zárni a múlzat, hogy elkezdhesse a jövőt Joshuával. Nem vagyok biztos ebben a montázsban, és annak jelentésében, ez az egyedüli problémás pont számomra a törtenetben, de ez tűnik a legkézenfekvőbb értelmezésnek, amit felvázoltam fentebb.
A történet megoldásához végül ismét Joshua apai megérzése (visszatérő álma?, látomása?) vezet el. A film elejétől fogva vissza-visszatér egy álomszerű jelenetsor, ami akár lehetne Joshua visszaemlekezéseinek egy darabja is, de a színek egyértelműen nem ausztrál világot érzekeltetnek. Mi lehet ez? Kislányok táncolnak talán?
Amikor újra és újra felbukkan Joshua gondolatai között a kép, mindig mintha kicsit többet és többet látnánk belőle, míg ki nem szélesedik teljességében, és Arthurt, azaz Arit, a legidősebb fiút látjuk kicsit bódultan, kicsit megőrülve valami sziklakolostor nagy tágas és fényes termében kerengő dervis-szerűségek között körbe-körbe forogni.
Joshua végül megtalálja a helyet, megtalálja a fiát, és mi nézők is megtudhatjuk mi történt azon a végzetes éjszakán.
Ugyanis amikor a történet első felében, mikor Joshua elképzeli mi történhetett a fiaival, mi nézők csak a történet első felét ismerhetjük meg, hogy a három fiú az éjszaka közepén a senkiföldjén hever. Harry halott, arca teljesen szétlőve, közepen Ari, mozdulni képtelenül, de teljesen tiszta tudattal, masik oldalon Ben olyan keservesen vonyítva, amilyen hangot nem tudom, hogy hallottam-e valaha emberből kijönni. S sokkal inkább a halálfelelem zsigeri mélyről jövő ösztönös hangja ez, mintsem valami konkrét fajdalom kifejeződéséé. És sokáig haljuk. A legtöbb filmben három-négy alkalom után lekevernék, de itt jóval többször, elviselhetetlenül sokáig halljuk, hogy annál nagyobb megrendülést okozzon a hirtelen beálló csend, aminek szintén hagynak időt a nézőben leülepedni.
De ez csak a történet első fele. A másodikat Aritól tudjuk meg, hogy végül ő lőtte le saját kisöccsét, maga Ben könyörgésére. Ari, a báty okozta azt a golyónyomot, amit korábban láttunk a koponyán. Érthető hát, hogy ezzel az elviselhetetlen élménnyel a fiatalember képtelen volt mit kezdeni.
És így már érthető a török tiszt egykori tekintete is, mikor ránézett a fotóra, mert tudta kik azok a fiúk, sőt mi több, tudta azt is, mi történt velük. De ezt nem lehet csak úgy elmondani valakinek, amit tehetett, hogy segítette Joshuát abban, hogy rátalaljon egyetlen életben maradt gyermekére.
Ari végül mégsem marad a kolostorban, apjával tart ő is, látni, ahogy elmennek borbélyhoz a fiatalembert rendbeszedni. Mikor visszatérnek Ayshe szállodácskájába, már Joshua is megfiataladottabb, energikusabb. Izgatott, mert várja, miként lepődik majd meg Ayshe, de a nő annyit mond, hogy miért lepődne meg, hiszen pont ezt látta előre a kávézaccban.
És innentől mi, nézők már nem követjük tovább az ő történetüket.
Azt már említettem az elején, hogy a történet egy morálisan stabil, kiegyensúlyozott alapra épül, hogy az ember az ember, bármilyen kulturális háttérből érkezik is, és a háború keserves sebeket ejt az életben maradottakon, azokon is, akik csak tehetetlenül nézték a pusztítást, bárhonnan is származzanak a világból.
A másik elismerésre méltó jellemzője a filmnek az alapvetően egyszerű és feszes, sallangmentes történetvezetés, ami mégis megadja a nagyívű, melyérzelmű történet érzelmi jellegű befogadói élményét.