Törtenelmi fikció a napom, hetem, életem, ahogy annyiszor leírtam már a különféle arról szóló blogbejegyzésekben (például abban is, amelyre a fentebbi link mutat), miért is ez a műfaj (már ha műfajként értelmezhetjük, én másként gondolom, egy tágabb kategoriának, amely keretrendszeren belül aztán a különféle zsánerek működhetnek, de ebbe itt és most ne mélyedjünk bele) az, amelyre az irodalmári figyelmem szinte kizárólagosan irányul.
Lehet persze színtiszta eszképizmusnak gondolni, hogy napjainkban játszódó egyszerű hétkoznapi történetek egyszerű hétköznapi karakterekkel nem igazán keltik fel az érdeklődésem (értelemszerűen az önmagammal szemben támasztott szakmai elvârásokon túl). Bizonyos jellegű való életbeli tapasztalatlanságnak, amely rögtön kibukna, ha napjaink átlagemberének átlagosságban is egyedí életéről (hisz e kettő összjátéka nélkül nincs fikció) szóló történeteket kell(ene) elemeznem, míg a történelmi fikcióban folyton ott van a biztonsági háló, hogy ha másról nem, hát a valós történelmi mozzanatok fikcióba emelésének módozatairól és a jellegzetes elbeszéléstechnikai megoldásokról mindig lehet eleget írni. Mások esetleg úgy gondolhatják, hogy nem más ez, mint színtiszta kultúrsznobizmus, hogy Hétköznapi Julis és Átlagos Jóska története nem érdekel, de mindjárt más ha George Sand és Alfred de Musset szerelmi története elevenedik meg a vásznon. Vsgy szervilisségről, mert a közemberek életéről szóló történetek helyett uralkodók (elképzelt) magánéletére irányul a figyelmem.
Talán mindegyikben van némi igazság. (Kivéve a legutolsó feltètelezést, hogy holmi jobbágyi alattvalóiságból "csodálnám", "rajonganám" uralkodók fikcionalizált élettörtenetét. Aki múltreprezentációval foglalkozik, legyen az fikciós vagy nem fikciós, szükségszerűen többet foglalkozik uralkodók és egyéb arisztokraták életével, mert erről van több forrás. Öntudatos polgárként azonban nem tartom magamat náluk kevesebbnek, alávalóbbnak, másodrendűbbnek.)
Valóban gyakran
hiányérzetem támad, ha egy szövegnek nincs meg az az eltávolitó rétege, amelyet egy történet múltba helyezettsége teremt, amely szűrőn (hasonlóság és eltérőség dinamikájan) át aztán mégiscsak a jelent szemlélhetjük.
A történelem az élet tanítómestere - szól az ókori latin mondás. Való igaz, könnyen tekinthetünk múltbeli elbeszélésekre (és itt megintcsak mind a fiktív és nem fiktív változatát egyaránt értem) mint tanmesékre, parabolákra, olyan történetekre, amelyekből jelent és jövőt tekintve tanulságokat vonhatunk le. Vagy, mint korábban említettem, amely események szűrőjén át más fénytörésben láthatjuk saját korunkat és mindennapjainkat. Főként úgy, ha azt vesszük, hogy a történelmi fikció paradox módon legalâbb annyit elmond arról a korról, amelyben születik, mint amelyiket ábrázolni kívánja. Ez alatt természetesen nem a múltbeli történetek erőltetett modernizálási trendjét kell érteni, vagy a túlsagosan is az "instant tanácsok bestseller regényíráshoz, vagy kasszasiker film forgatókönyvéhez" vélt vagy valós feladatlistáinak lépésről-lépésre, iskolás módon megfelelni akarását, amelynek eredménye rendszerint a különféle történelmi korszakok jellegzetességeit, szokásait, mentalitását teljesen összekuszáló steril és íztelen zagyvaság.
Tény azonban, hogy történelmi fikció alkotása közben nem véletlen, hogy pont arra az eseményre, pont arra a karakterre találunk rá, vagy pont abból a szempontból kívánjuk elmondani a történetet. (Az a jellegzetesen közép-, vagy kelet-közép-európai történelmi fikciómondási sajátosság, hogy a múlt annak a jelennek az allegóriája, amelyről nem lehet nyíltan beszélni, ennek egy speciális megjelenési formája. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy nem kell mindig minden történelmi fikcióban erőltetetten explicit utalásokat, "áthallásokat" keresni.)
Múlt és jelen közti hasonlóságok és eltérések közül mindkettő érdekes lehet, de persze az az igazán izgalmas, amikor a kettő egyszerre, egymástól szétvalaszthatatlanul jelenik meg egy történetben. Természetesen nem kell bonyolult dolgokra gondolni. Kell valami nagyon általánosan emberi, történelmi koroktól független, archetipikus, leginkább magânéleti szituáció (ez a hasonlóság), s kell hozzá egy csak arra az adott korra jellemző történelmi kontextus, amely behatárolja, pontosabban másként határolja be, mint tenné napjainkban a karakterek döntési lehetőségeit (ez pedig az eltérőség). Van tehát a tórtenemi elbeszéléseknek egy rétege, amelynek elvileg meg kellene állnia a helyét a történelmi kontextus nélkül is, de igazán azzal együtt válnak teljes értékűvé. Hasonlóképpen, ha egy olyan történelmi karakter köré építünk egy történetet, akiről például "közismert", hogy a vesztébe rohan, ennek a folyamatnak az elbeszélés saját belső szabályrendszere, a karakterek egymáshoz való viszonya alapján is jól ézekelhetőnek kell lennie az olvasó, néző számára, s nem csak azért kell megtörtennie, mert a valóságban is így történt.
A történelmi fikció jelenségének amúgy is egy nagyon izgalmas (de annál nehezebben definiálható vetülete), hogy ahány befogadó (olvasó. néző) annyi (történelmi) előismeret, ezzel együtt pedig annyi értelmezés és értékítélet.
Következésképpen a történelmi fikcióra a szokásosnál is nagyobb mértékben igaz, hogy mindenki csak a saját útját járhatja, s nem lehet általános érvényű kinyilatkoztatások formájában beszélni, írni róla és ráerőltetni akarni azt mások tapasztalatára.
(Legalább is az én nézeteim szerint, de nyilván vannak, akik ennek épp ellenkezőjét teszik.)